Júl 22, 2019
45 Views
0 0

Ez nem Csernobil, ez Szentkirályszabadja

Written by

Ha elhagyatott laktanyákról van szó, Veszprém megyében egyértelműen a Tótvázsony melletti, Kis-Moszkvának is hívott volt szovjet lakta a legizgalmasabb, hiszen ez volt az egyik titkos bázis, ahol a szovjetek az atomtölteteket tárolták. Azt pár éve már körbejártuk, de tartogat még érdekességeket a megye ebben a témában: például az ország legnagyobb szellemvárosát Szentkirályszabadja mellett.

Pöccre indultak a dísztankok

A szentkirályszabadjai laktanya történetét ismerve a ránézésre szinte hátborzongató pripjatyi hasonlat gyorsan elbukik, hiszen szó sincs arról, hogy egyik pillanatról a másikra kellett volna kiüríteni a Veszprémtől pár percre található laktanyát, ami egykor forgalmas hadászati központ volt. Az itt állomásozó szovjet katonák leszerelése és kivonulása lassú és fokozatos volt, így mindenre volt idejük; amire még szükségük volt, azt összecsomagolták, és vitték.

Ilyenek volt a bejárat előtt, a lövegtornyaikat a külvilág felé fordítva álló T-55-ös tankok, amiket a helyiket sokáig dísznek gondoltak, annyira szoborszerűen álltak ott. Aztán amikor a szovjetek parancsba kapták a laktanya elhagyását, némi üzemagyat locsoltak a tankokba, amik elsőre beindultak, legurultak a helyükről, és indultak vissza a Szovjetunióba minden mással együtt.

Amit a szovjetek meghagytak maguk után, azt 1996-ig őrizték, ezután indult a terület szétrablása, amit szó szerint kell érteni. Ami fából vagy vasból volt, azt vitték: ajtó, ablak, parketta, korlát és vezeték sem maradt érintetlenül, így minden a falakig csupaszítva maradt meg az utókornak.

A MiG-ek helyett a színes tévé érdekelte a környékbelieket

Rögtön a 8-as főút felől behajtva is ezzel találkozunk az egykori ellenőrzőpont épületében, aminek már csak a betonváza maradt. Sorompó, kerítés már sehol, viszont szellemvároshoz mérten elég nagy a forgalom. Autók és teherautók jönnek-mennek mellettünk az egykori laktanyaépületek irányába a bekötőúton, de a szomszédos repülőtéren is elég nagy a nyüzsgés, érkezésünkkor ugyanis még pont ment az első és egyben utolsó balatoni Air Race egyik eseménye, amihez a szervezők a szentkirályszabadjai repteret használták.

Magát a repülőteret 1938-ban kezdték építeni, 1944-re még csak a füves, földes leszállópálya volt kész. A betonozást már a szovjetek végezték, akik 1951-ben vették át a repülőtér fölötti irányítást, hogy MiG-15-ösöket és JAK-19-eseket, vagyis a kor legmodernebb szovjet harci repülőit telepítsék oda. Ezek a gépek az 1960-as években Kunmadarasra költöztek az egységeikkel, így a repülőtér egyik fele visszakerült magyar kézbe, hogy a 87. Bakony helikopterezred otthona legyen.

A MiG-ek ugyan távoztak, a szovjetek viszont maradtak, és közben – jórészt a magyar állam pénzén, magyar munkásokat dolgoztatva – katonavárost építettek a területen, ahova a város elkészülte után papíron tilos volt a belépés a magyaroknak. Az elzárás persze mindenkét irányban működött, a szovjet katonák sem járhattak ki a laktanya területéről, azt csak a tisztek és családtagjaik hagyhatták el, szigorú ellenőrzés mellett. Azért, hogy a külvilág ne is legyen csábító a kötelező, kétéves külföldi szolgálatukat töltő kiskatonáknak, a szovjetek igyekeztek luxuskörülményeket teremteni a városon belül. Az öt panelház mellett óvoda, általános és középiskola, könyvtár, saját kórház, kocsma, külön mozi és színház, szabadtéri mozi, csirke- és sertéstelep, hozzájuk tartozó húsfeldolgozó üzem, borospince, posta, boltok, éttermek, és további lakóházak várták az itt lakó több ezer orosz és ukrán katonát, illetve családjaikat.

A luxus persze relatív, de akkori szemmel nézve mindenképp az volt, akár a környékbeli lakók, akár a szomszédos magyar laktanyában szolgálók helyzetéhez képest. Az RTL Klub riportvideójában elhangzik, hogy volt olyan, aki a szovjet laktanyában, gyerekekre vigyázva evett életében először csokit, de sok helyinek, illetve magyar katonának is a szovjetektől vásárolva lett például színes tévéje.

A laktanyában korlátozott számban ugyan, de munkát kínáltak a helyieknek, főként gyerekre vigyázás, vagy a szín- és kultúrházban való munkák jutottak nekik, míg a magyar katonák (és a környékbeliek) azzal kereskedtek a szovjetekkel, amijük csak volt. A tévé és egyéb műszaki cikk mellett a dohány és a benzin volt a slágertermék, de az alkohol, a kerékpárok és ruhák is nagy mennyiségben kerültek a laktanya betonkerítésén kívül.

A cserebere, illetve a szovjet jelenlét 1990-ben szűnt meg, de a katonaváros elnéptelenedése lassú folyamat volt, ugyanis már 1988-tól kezdve folyamatosan szerelték le a katonákat. A harci eszközöket is csendben, feltűnés nélkül vonták ki, többnyire konténerbe pakolva, az erdőn át vitték el a páncélosokat és légvédelmi rakétákat, hogy azokat se a magyar katonák, se az esetleges kémműholdak ne lássák.

Színházból airsoft-paradicsom

A szovjet laktanyát 1996-ig őrizték, addig elő-előfordult, hogy a korábban ott szolgáló katonák visszatértek valamilyen otthagyott tárgyért, de nagyjából kihalt volt minden. 1996-ban aztán beindult a mai képet eredményező fosztogatás, ami 2019-re azt eredményezte, hogy a legtöbb épületnek csak a váza maradt. Közöttük időről időre visszavágják a 2-3 méteres akácfákat, néha összeszedik a szemetet, más viszont nem nagyon változik, csak egyre rosszabb állapotba kerülnek az épületek. Csak a falak állnak mindenhol, de azért könnyen beazonosíthatók az egykori épületek funkciói – a kibelezett panelekben a nőtlen katonák laktak, a teraszos, többszintes házakban a házas tisztek éltek.

A már erősen megkopott falfestésekből még kivehető az egykori óvoda és általános iskola épülete, egy másik, nagyobb iskolaépület a bejárathoz legközelebb állva bírja még, bár a teteje egyre jobban beszakad. Az udvaraikból, játszótereikből már semmi sem látszik, ahogy az egykori sportpályák és emlékművek is eltűntek – az iskolát szegélyező két párhuzamos út mellett szoborsor állt, ezeket távozáskor magukkal vitték a katonák.

A megmaradt épületek közül egyébként pont az iskola, illetve a tőle nem messze álló színház/kultúrház a legizgalmasabb az utókor számára. A színház a nagyterem kivert oldalával és teljesen üres, csarnokszerű méretével egészen hátborzongató hatást kelt, főleg az emelet fűrészfogas betonszélével, ahonnan a páholyokat tüntették el.

Itt, illetve a szélesebb folyosói és a termek között kivert falai miatt könnyebben körbejárható iskolában is airsoft- és paintballcsatákat rendeznek, erről a temérdek műanyaggolyó, elhasznált festéktöltény, illetve a falakon látható festéknyomok árulkodnak.

Jelenleg ez, illetve a katonaváros egyik csücskébe telepedett ipari telephely jelenti az életet – az akácfákon, illetve főként nyulakon és vaddisznókon kívül. Ennek ellenére nem annyira áll a pripjatyi hasonlat, és ami miatt a kísértetiesség is hiányzik a városból, hiszen nem a drámai módon megszakított mindennapok szellemét érzi az ember, csak a kibelezett betonroncsokat látja.

(Visited 7 times, 1 visits today)
banner

Leave a Comment