dec 9, 2018
88 Views
0 0

A kelet Bécseként emlegetett Lviv

Written by

A számos nemzetiség békés egymás mellett élésével naggyá lett egykori kereskedőváros, a közel százötven évet Habsburg fennhatóság alatt töltött nyugat-ukrajnai nagyvárosban járunk.

Épp száz éve annak, hogy az első világháborús katonai vereség és a nemzetek függetlenségi törekvéseinek hatására széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia. A néhány hete indult ennek az államszövetségnek a legfontosabb városait járjuk be: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia és Bosznia-Hercegovina után most Ukrajnába indultunk, hogy megismerkedjünk a Habsburg-uralom alatt folyóját is elvesztett Lvivvel.

Történelem

A több mint ezerötszáz éve lakott területen 1256-ban megszületett, Danilo halicsi fejedelem által alapított, fiáról, Levről elnevezett várost alig öt évvel megszületése után dúlták fel a korábban a Magyar Királyságot egyetlen év alatt romba döntő, a népesség tekintélyes részének halálát okozó tatárok. Kérdés, mekkora kárt okoztak: a források egy része csak a vár, mások pedig a teljes település pusztulásáról számol be, sőt, olyan történeti művek is léteznek, mely szerint maga a fejedelem romboltatta le azt, eleget téve a tatár vezér kérésének:

“Ha békét akarsz velem, pusztítsd el a városaid [védvonalait].”

Tatárjárás: a mongolok a rossz idő miatt vonulhattak ki Magyarországról

Egy új elmélet szerint Batu mégsem azért fordult vissza 1242 tavaszán, hogy odaérjen a kánválasztásra.

Kannibalizmusra kényszerültek a magyarok

A két világháború nem járt olyan emberveszteséggel mint a tatárjárás.

A lényegen mindez azonban nem változtatott, hiszen a várost az időközben felnőtt Lev újjáépítette, sőt, Halicsot elhagyva saját székhelyévé tette. Ennek következményeként meg is indult a város gyors népességrobbanása: a Krakkóból, illetve Európa számos országából érkező kereskedők hirtelen Galícia egyik legnyüzsgőbb városává tették. Lviv gyorsan a területre áramlott örmények központjává vált, olyannyira, hogy saját püspökséget is alapítottak itt.

Az uralkodóház kihalása után, némi lengyel hercegi intermezzót követően Galíciát a Lengyel Királyság trónján ülő III. Kázmér olvasztotta magába (1340), annak ellenére, hogy a helyi nemesek a Litván Nagyhercegség egyik nemesét (bojárját), Dmitro Detykót tették meg vezérüknek. Az ellentét háborúvá vált: Lengyelország mellett a Magyar Királyság is szembeszállt a megválasztott herceggel, akinek 1349-es halála után Galícia a Lengyel Királyság része lett.

Lvivre 1356-ban aztán kiterjesztették a magdeburgi jogokat, melynek értelmében szabad királyi várossá vált, árumegállító és adóztatási jogot kapott, vezetését pedig a leggazdagabb polgárok által választott elöljárók vették át. A változást gyors fejlődés követte: megszülettek a regionális központtá lett város első katedrálisai, valamint középületei. Szerepét a következő közel háromszáz évben, a Lengyel-Litván Unió részeként (az Orosz Uradalom fővárosaként) is megtartotta, sőt, Krakkóhoz hasonlóan a különböző nemzetiségek olvasztótégelyévé vált, a különböző vallások – így az örmény katolikusok, a protestánsok, a római katolikusok és az ortodoxok – templomai pedig egymástól alig néhány lépésnyire törtek az ég felé.

A Fekete-tenger és a Baltikum közti kereskedelem egyik legfontosabb gócpontjaként jókora bevételhez jutó – Nagy Lajosnak köszönhetően másfél évtizedre a Magyar Királyság részét képező – várost az Unió legerősebb városfalai védték a betörésektől, és garantálták az angolok, skótok, zsidók, németek, itáliaiak, örmények és lengyelek a helyiekkel való békés együttélését.

A XVII. század derekára harmincezres várossá vált, negyven kolostora miatt a szerzetesek városaként (civitas monachorum) is ismert Lviv a Lengyel Királyság gyengülésével egy időben hanyatlani kezdett, a kozákok, svédek, illetve az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom egymást néhány év különbséggel követő sikertelen támadásai pedig egyre csökkentették a jelentőségét.

1704-ben végül a nagy északi háborút (1700-1721) elindító XII. Károly svéd király seregeinek sikerült rövid időre elfoglalnia a sorozatos támadások visszaverése miatt addigra már örökké hűséges (semper fidelis) jelzővel emlegetett várost, de Lviv Lengyelország első, 1772-ben történt felosztásáig a Lengyel Királyság része maradt.

Az első felosztás okozta változások (részlet) – via Wikimedia Commons

Lvivet a tőle nyugatra és délre fekvő területekkel együtt (Krakkót ekkor még nem érintve) Bécshez csatolták, a hivatalos nyelv pedig a német lett, az erős germanizáció azonban csak harminc évvel később indult meg: 1805-ben bezárták az ekkor már Lembergként emlegetett egyetemet, tizenkét évvel később pedig német nyelvű intézményként indították újra.

A város lakói évtizedeken át nem léptek fel igazán a változások ellen, a magyar forradalom évében, 1848-ban azonban tiltakozni kezdtek az ukrán és a lengyel nyelv korábbi státuszának visszaállításáért. Sikert csak több mint egy évtizeddel később értek el: 1861-ben megalakult a Sejm Krajowy, a Galícia belügyeiért, oktatásáért, kultúrájáért is felelős országgyűlése, 1867-ben pedig a tartomány értelemszerűen az Osztrák-Magyar Monarchia szerves része lett. Hivatalos nyelvvé vált a lengyel, de az ukránok is szabadon alapíthattak saját kulturális szervezeteket.

A távlat nélküli város

“Lemberg olyan távlat nélküli város, a melyet csak a magasból lehet áttekinteni. Épen nem uralkodik a körötte elterűlő tágas vidék fölött, mint hajdan bevehetetlen erősség híre után gondolhatná az ember; épen nem tűnnek szembe már messziről várfalának büszke ormai és kihívó bástyatornyai, hanem inkább félénken meglapúlni s rejtekbe húzódni látszik az ellenséges hadak elől, a melyek oly sokszor vissza voltak kénytelenek vonúlni erős falai alól; így búvik el meglehetős mély völgykatlanba Galicziának köröskörűl magaslatoktól övezett székvárosa. Bármely oldalról közeledik is az útas e városhoz, hirtelen és egészen váratlanúl csöppen mintegy beléje. A város épen nem festői helyzete s környékének meglehetős egyhangúsága is hozzájárúl, hogy az érkezőt annál jobban meglepje a minden átmenet és előkészület nélkül egyszerre előtte termő Lemberg, a melynek e sajátszerűségét még fokozza az, hogy még egészen a közelében sem sejthető tágas útczái és hatalmas tornyai mellett a sok szép kertje és sétatere is csak mintegy varázsütésre emelkedik ki a táj lehangoló környezetéből. Másik különössége Lembergnek az, hogy kertjeinek és külvárosi ligeteinek szinte idylli bájossága ép oly ellentétben áll a környéke sivárságával, a minő meglepő gyors felvirágzása, ha látszólag kedvezőtlen földrajzi helyzetével, és a milyen váratlan egészen korszerű fejlődése, ha történelmi emlékeivel állítjuk szembe. Az idegen, a ki csak rövid időt tölt falai közt, sőt még az itt lakó is, ha csupán fölszínesen tekinti, csak az egészen új, rohamosan föllendűlő, némely részében még lázasan épűlő várost látja benne, holott a figyelmesebb vizsgáló szemét nem kerűli el annak egészen napjainkig megőrzött előkelő történelmi jellege.” – írta róla Łoziński László Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, a századfordulón megjelent kötetében.

A kiegyezés után a bécsi udvar szorosan nyomon követte a lengyel zárványként létező Lembergben történő változásokat, különös figyelmet fordítva arra, hogy a két nép közti ellenségeskedés állandósításával sikeresen gyengíthesse a két nemzet függetlenségéért küzdőket. Sikerrel is jártak: a XX. század első éveiben egyre kiélezettebb volt az ellentét a lengyelek és ukránok közt, a város pedig közel állt ahhoz, hogy a feszültségek zavargást robbantsanak ki.

Lviv mindemellett a Monarchia fontos bázisa volt, hiszen Przemyśl és Krakkó mellett itt állomásozott a dualista állam hadseregének egy esetleges, Orosz Birodalom által indított támadás esetén pillanatok alatt harcra kész egysége.

Fejlődés

Mindez persze távolról sem jelentette azt, hogy a város közben nem fejlődött volna épp olyan mértékben, mint Krakkó, sőt, a város már a Monarchia megszületése előtt rálépett a fejlett, modern várossá válás útjára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az első vasútvonal megjelenése: 1861-ben ugyanis megérkezett az első, Bécsből indult vonat, a vasúti forgalom növekedése pedig tovább erősítette Lviv központi szerepét. A mai Ukrajna első vasútvonala után itt született meg a mai országhatárokon belül működő első lóvasút (1880), majd az első villamosvonal (1894) is – az utóbbiból kinőtt nyolcvan kilométeres hálózat ma Lviv tömegközlekedési ütőerét jelenti, annak ellenére, hogy a szovjet városokhoz hasonlóan itt is létezik a városközpontot a lakótelepekkel összekötő trolibuszhálózat és a mikrobuszokból álló iránytaxi (marsrutka)-hálózat.

A szabadságot célként kitűző, a századfordulón megszületett mozgalmak elé gördített akadályokat végül a szarajevói történések söpörték félre, a meglepetésként érkezett, tíz hónapos megszállással végződő orosz támadás után pedig egyre világosabbá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia lassan a történelemkönyvek hasábjaira költözik. Visszatérésük után az osztrákok számos oroszbarát, kollaboránsnak hitt ukránt és függetlenségért küzdő lengyelt tartóztattak le, sokukat pedig ki is végezték. A nemzetiségek közti ellentétek ettől csak még élesebbé váltak, a gyógyszer, az élelem és a tűzifa hiánya pedig tovább súlyosbította a körülményeket. A lengyelek, ukránok és zsidók egymást gyanúsították azzal, hogy az oroszokat segítik, az antiszemitizmus pedig napról napra erősödött. 1917-ben utcai demonstrációk, sztrájkok indultak, ezek pedig a következő évre is áthúzódtak.

Száz éve még volt itt utcája Báthorynak – Fotó: Szilas

1918. november elsején Lemberg tanúja lesz a rövid életű Nyugat-Ukrajnai Köztársaság kikiáltásának, sőt, annak fővárosává is válik. A lengyelek a következő hetekben felvették a kesztyűt az ukránokkal, és Lengyelország november 11-i kikiáltása után egyre nagyobb erőket mozgósítottak a város felszabadítására. A végül sikerrel zárult harcokban jókora segítséget nyújtottak a lwówi sasfiókáknak nevezett helyi kamaszok.

A Lemberg helyett immár Lwów néven szabaddá vált város Lwów vajdaság néven Lengyelország része lett, ezt a helyzetet pedig az 1920-as szovjet támadás, illetve a második világháborúig hátralévő közel két évtized sem változtatta meg.

1939. szeptember 17-én a Molotov-Ribbentrop-paktum részeként a Szovjetunióhoz került, 1941 júniusában azonban a Harmadik Birodalom foglalta el, sőt, három éven át meg is tartotta. Ezekben az években megindult az 1939-ben 350 ezres város közel százezres zsidó lakosságának előbb gettóba gyűjtése, majd lengyel koncentrációs táborokba küldése. Ennek eredményeként a mára kétszeresére duzzadt városban kétezernél is kevesebben vallják magukat zsidónak.

A Lviv feletti hatalmat 1944 júniusában újra átvevő Vörös Hadseregnek is első dolga volt tisztogatásokba kezdeni – a szovjetek véleményével akár csak a legapróbb kérdésekben is szembefordulók gulágokba kerültek. A negyvenes évek végére a lengyel lakosság is eltűnt a városból, hiszen az 1947-ben indított Visztula-akció keretén belüli lengyel-ukrán lakosságcsere során néhány hét alatt teljesen megfordult a város nemzetiségi összetétele: a lengyel lakosságot Wrocławba telepítették, helyüket pedig a következő évtizedekben – főleg az iparosodás miatt érkező – ukránok foglalták el.

Míg 1931-ben a lakók közel kétharmada (198 ezer fő, 63%) volt lengyel, az ukránok és ruténiaiak pedig mindössze a 312 ezres lakosság 11%-át jelentették, ma ugyanez az arány 1, illetve 89 százalék.

A város egészen Ukrajna függetlenségének 1991. december elsejei kikiáltásáig az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság néven a Szovjetunió tagköztársasága volt. Képe azokhoz, illetve a vidéki magyar nagyvárosokhoz hasonlóan változott: az óvárost lakótelepek és füstöt okádó nehézipari üzemek vették körbe, a panelrengetegek azonban elkerülték a gyorsan növekvő várost.

Az elmúlt három évtizedben Lviv képe sokat fejlődött: számos, a Monarchia évtizedeiben született épülete és a korábbi évszázadok emlékei nyerték vissza méltó arcukat, bár jó részük a város határában folyó harcoktól való távolság miatt korábban sem szenvedett súlyos sérüléseket.

Magyar nyomok

A város ma is számos magyar emléket őriz, ezekről azonban a legtöbbször nincs szó az útikalauzokban: Lviv ma a Városi Történeti Múzeumban őrzött díszkardját például egy Máramarosszigetről indult mester Vengrin János készítette 1277-ben, de a magyar történelem fontos alakjai a város fejlődéséhez is hozzájárultak: Bem József mérnökként segítette az Ukrán Tudományos Akadémia könyvtárának (egykor az Osolinski-palota) megépülését, Tresser Ferenc tizenhat évig vezette a városi építész céhet, a jakobinusok 1795-ben kivégzett vezetője, Martinovics Ignác pedig hét éven át töltötte be a bölcsészeti kar dékáni tisztjét amellett, hogy természettant is tanított.

A város még Krakkóhoz mérten is olcsó, hiszen a legjobb éttermek étlapján is a magyar kifőzdék árszintjével találkoztunk, a számos helyi sörfőzde termékeiért pedig alig háromszáz forintot kértek. A tömegközlekedés első pillantásra kissé kaotikusnak tűnhet, hiszen útbaigazitást a nyelvi korlátok miatt elég nehezen kérhetünk a helyiektől, a 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokság óta azonban gyorsan javul a helyzet. Az angol nyelven is elérhető Lviv Router, Eway, vagy épp a CityBus Lviv mobilapplikációk a legtöbb terhet (leszámítva a hirtelen kialakult dugókban való ácsorgást) leveszik az ember válláról. A mindössze három hrivnyába kerülő jegyeket (30 forint) a járatokon a vezetőktől vehetjük meg, de még jobb ötlet a trolikra és villamosokra szóló, három napon át érvényes bérlet megváltása (50 hrivnya, 500 forint) – ezt a legegyszerűbben online tehetjük meg.

Amit mindenképp látni kell

A kilátás a városháza tornyából

Fotó: Aeou

A többször is leégett városháza mai képét egy 1849-1851 közti újjáépítés során, Johann Salzmann tervei szerint nyerte el. A neoklasszicista, egyértelmű osztrák hatást mutató épülettömbje kívülről jó eséllyel semmi érdekeset nem rejt a magyar nagyvárosokhoz szokott szemnek, a nálunk kevés helyen (Szeged, Győr, Komárom, Pécs, Kiskunhalas) megmaradt toronyba azonban érdemes felmászni, főleg, hogy mindezt számos csinos folyosón való végigsétálás után, egyetlen buszjegy áráért tehetjük meg.

Fotó: Dr. Thomas Liptak

A toronyból látszik a legjobban a dombvidékre épült város, melyből akár az egykori Lemberget kettéválasztó Poltva folyót is láthatnánk, feltéve, ha annak medrét a XIX. század derekán nem tüntette volna el a hirtelen nagyra növő város. Az alig hatvan kilométeren át létező folyó ettől függetlenül persze ma is átfolyik Lviven: a vizét fogadó csatorna a Csornovil, a Sevcsenko és a Szvoboda sugárutak alatt bújik meg.

A gótikus jegyeket őrző Latin-katedrális

Fotó:  Wadco2

Az 1360-ban, az éppen megszületett püspökség katedrálisaként épülni kezdett templomot 1405-ben szentelték fel, majd püspöki székhellyé vált, falai közt azonban egészen 1481-ig folytatódtak a munkálatok. 1761-1776 közt az épület gótikus részleteit jórészt az Európa-szerte hódító barokk gyermekeire cserélték.

Fotó: Wadco2

Ekkor születtek meg a hajók lenyűgöző freskói, melyeket jól kiegészítenek a XIX. század utolsó éveiben megjelent neogótikus jegyek, valamint a lengyelek nemzeti festőjeként emlegetett Jan Matejko és a Fiatal Lengyelország művészeti mozgalom (1890-1918) egyik vezetőjeként tisztelt Józef Mehoffer ólomüvegablakai.

A Magyarországról áttelepült, majd a lengyel lakók közé olvadt Böhm család 1615-re elkészült családi sírboltja

Fotó: Jorge Láscar

A Latin-katedrális körül működött egykori temető sírjait a város terjeszkedésével áthelyezték, a Báthory István fejedelem titkárából tehetős bor- és textilkereskedővé, majd a város vezetőjévé lett Böhm György által alapított dinasztia tizennégy tagja azonban továbbra is itt nyugszik.

Fotó: Francisco Anzola

A család neve a magyar történelem iránt érdeklődők számára sem igazán ismert, pedig számos fontos személyt adtak a világnak, sőt, György egyik unokáját, Michał Boymot Kína első felfedezői közt emlegetik. A jezsuita szerzetesként a kereszténységet terjesztő férfi 1659-ben, a kínai-vietnami határ közelében, a Ming-dinasztia utolsó fejének keresése közben hunyt el, leírásaival azonban jócskán hozzájárult az addig ismeretlen óriási területek megismeréséhez.

Az Operaház

Fotó: Lviv.travel

Az élete jó részét a Német Birodalomban megjelenő, az előző korstílusokból merítő historizmus legnagyobb támogatójaként leélő lengyel építész, Zygmunt Gorgolewski (1845-1903) neve ma egyáltalán nem csenghet ismerősen az európai építészetet kedvelőknek, pedig kis híján az ő terve alapján épült meg a berlini Reichstag, sőt, az ő munkájaként bővült a berlini uralkodói palota is. A tervező élete utolsó évtizedét töltötte Lvivben, ahol egy álnéven, Lipcséből postára adott pályamunkája sikere hozta el számára a legnagyobb munkát: ő építhette meg a város operaházát.

Az 1897-1900 közt megvalósult, főleg neoreneszánsz jegyeket hordozó épület tökéletesen illik a századforduló Európájának építészeti hullámaiba, főhomlokzatán lévő nyolc múzsaalakjával, díszeivel, a Dráma, a Tragédia, és a Komédia három szárnyas bronzfigurájával pedig méltó párja Budapest, Bécs, vagy épp Párizs operaházának.

Az ortodox Mennybemenetel-templom

Fotó:  Lestat/Jan Mehlich

Nem kell feltétlenül Velencéig utaznunk, ha szép reneszánsz templomtoronyra vágyunk, hiszen Lviv 1629-ben, közel négy évtizednyi munka után felszentelt, I. Fjodor orosz cár, egy közelben élő görög kereskedő, valamint számos tehetős polgár hozzájárulásából megszületett temploma tökéletesen helyettesíti őket, sőt, még egy szuper legenda is kapcsolódik hozzá.

Az 1572-1578 közt megszületett, az 1672-es török támadás után újabb szinttel, 66 méter magasra bővített torony ugyanis nem csak vallási célokat látott el, de a városvédők is jól megfigyelhették innen az ellenséges csapatok mozgását. Mindez persze önmagában még nem tenne érdekessé egy közel négyszázötven éve álló épületet, az azonban igen, hogy 1704-ben, a városfalak alá érkező XII. Károly svéd király sisakját egy innen indított nyílvessző lőtte át.

A Potocki-palota

Fotó: Ysmolsky

A lengyel nemesi családból származó Alfred Józef Potocki a kiegyezés után a földművelésügyi tárca feje volt, 1870. áprilisától pedig közel egy éven át töltötte be az osztrák miniszterelnöki pozíciót, így egyetlen pillanatra sem volt kérdés: pénzt nem spórolva építteti fel a családi palotáját.

Az halicsi és lodomériai hercegi címet élete végéig megtartó államférfi otthonának megtervezésére Louis d’Overnu francia építészt kérte fel, az 1888-ban indult munkák azonban már csak a megrendelő halála utáni évben, 1890-ben fejeződtek be. A historikus külső mögött a XVI. Lajos korabeli belső tereket idéző látványban domborművek tömegei mellett ólomüvegablakok és bronzdíszeket kapott márványkandallók kaptak helyet.

Fotó: Konstantin Brizhnichenko

Az épület második szintjén ma a Lvivi Művészeti Galéria legértékesebb műveit állították ki, köztük XV. századi ikonokat, illetve Rubens-, Goya- és Caravaggio-műveket.

A galíciai gasztronómia

Nem érdemes kihagyni a város legjobb helyeit sem: a vodkagyáros Baczewski család saját nevüket viselő, a húszas évek végét sajátságos módon megidéző éttermében (étlap itt) kihagyhatatlan a borscs és a töltött ponty, de a lengyeleknél jól ismert pierogikkal is érdemes megpróbálkozni.

Ugyanennyire ajánlott a sörfőzdét étteremmel kombináló Kumpel (étlap itt), de megéri időt szánni a kávéházi kultúrára is: a Monarchia szellemét őrző Kék üveg alatt, az 1829-ben Wiener Kaffeehaus néven megnyitott Videnska Kavyarnia (Bécsi kávéház), és a legjobb galíciai sajttortát és rétest adó pékség is bőven megéri a rászánt időt.

Megközelítés

A magyar-ukrán határtól alig kétszázhatvan kilométerre fekvő város látogatását összeköthetjük egy krakkói úttal is, hiszen a Monarchia két, egykor fontos városa közti hat-hét órás távot már akár 1300 forintnyi euróért is megtehetjük. A helyzet Budapestről indulva sokkal fárasztóbb, hiszen a MÁV Latorca és Hortobágy IC-jével közel tizenöt órás döcögés vár ránk, cserébe a másodosztályon is 61,6 eurós (20 ezer forint) retúrjegyért. A helyzet a számos európai városba buszokat indító Flixbusszal némiképp egyszerűbb, ellenben sokkal drágább, hiszen az így csak 11 órás útra szóló retúrjegy ára 32 ezer forint.

Forrás: https://24.hu

(Visited 2 times, 1 visits today)
Article Categories:
24.hu
banner

Leave a Comment

Inline
Inline